Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Seprű és varázsgömb

2014.02.09

A rengeteg erdő egyik végében élt a vén boszorkány, Veterra. Volt neki egy seprűje, azon röpködött az erdő fölött, onnan nézte az erdei állatokat, madarakat. Amikor fent szárnyalt a magasban, felülről láthatta a fák zöld lombját. Volt neki egy varázsgömbje is, ez sok mindent megmutatott abból, ami a világ és az emberek mélyén rejtőzik.

Időnként megtörtént, hogy akik hallottak róla, ismerték őt, a nagyvárosból fölkeresték, mert valami gyötrelemtől szenvedtek. Veterra leültette őket a nagy, ósdi karosszékébe és meghallgatta történetüket. Az emberek elmesélték az életüket, azt a fájdalmat, ami épp nyomasztotta őket, amitől szenvedtek, és megkérték őt, hogy adjon nekik valami orvosságot, varázsszert, vagy ha mást nem, tanácsot. Ilyenkor Veterra belenézett a varázsgömbjébe, és az szinte mindig megmutatta azt az okot, ami miatt ez az ember gyötrődött; és hogyha tudott, megpróbált tanácsot, segítséget is adni.

Egy napon aztán jött egy ember, beült a karosszékbe, elmondta a történetét, és miután Veterránál orvosságra talált, így szólt hozzá:

- Te, Veterra! A városban számtalan ember él, aki hiányt szenved, de kevesen ismernek téged. Ha eljönnél néha a varázsgömböddel, átrepülnél az erdő fölött, leszállnál a városban az egyik főtéren, ott felüthetnéd a tanyádat, kiírnád, hogy „Veterra, a varázsgömbös gyógyító boszorkány", ott megkereshetnének téged az emberek; nem kéne sokat kutyagolniuk az erdőn át, ott elmondhatnák a gondjaikat, és te segítenél rajtuk. Nézz szét a lakásodban, kormos falak között élsz, a varázsüstöd füstje bekormozza az egész menynyezetet, a falakat, mindent. Ha keresnél egy kis pénzt, ki lehetne meszelni.

Veterra gondolkodott, és arra jutott, hogy ez bizony nem rossz. Úgyhogy másnap reggel hóna alá csapta a varázsgömböt, felült a seprűre, és indulásra ösztökélte:

- Gyí, seprű, röpüljünk a városba!

A seprű szállt, szállt a rengeteg erdő fölött. Veterra nézte az erdő fáit, és fertály órácska alatt oda is ért a városba. Leszállt a térre, leült egy padra, a varázsgömböt maga mellé tette.

Azzal az emberrel, aki nála járt, megbeszélték, hogy itt üti föl a sátrát, úgyhogy az ember időközben elhíresztelte. És tényleg jöttek is sokan, mindenféle gondokkal, bajokkal. Kígyózó sor állt a tér végéig. Veterra meghallgatta őket, gyorsan mondott nekik valami ötletet, amit a varázsgömbben látott, az emberek pedig fizettek és eltávoztak.

Így teltek a napok. Veterra először hetente egyszer repült el a városba, de aztán annyi ember szeretett volna a varázsgömbből gyógyulást nyerni, hogy később már háromnaponta, majd kétnaponta, és aztán eljött az idő, amikor már minden nap odarepült.

Egyik reggel különös sietségben volt, mert tudta, hogy aznap az ország első embere is fölkeresi, mert már ő is hallott róla, és szeretné megosztani vele a gondjait. Nagyon fontos volt, hogy minél hamarabb odaérjen. Fölült a seprűre, ám a seprű nem indult. Veterra morgott:

- No, seprű, gyerünk a városba! Sürgős dolgom van, az államelnök is jön - de a seprű erre sem indult.

Veterra bosszankodott. Belenézett a varázsgömbbe, és ráparancsolt:

- Varázsgömb, mutasd meg nekem, hogy miért nem indul a seprű! A varázsgömb azonban szürke maradt. Nem jelentek meg benne a

képek, mint máskor.

- Egyszerre döglött be mind a kettő! - morogta Veterra bosszús képpel. - Mihez kezdjek most?

Törte a fejét, törte, és eszébe jutott, hogy a nagy boszorkány mester, aki annak idején tanította őt, és ő látta el a seprűvel meg a varázsgömbbel, azt mondta, hogy ha valamelyik elromlik, akkor keresse fel.

Viszont a boszorkánymester messze lakott. Többnapi járóföldre, egy nagy hegy tetején. Így hát Veterra az egyik kezébe vette a seprűt ami már repülésképtelen volt, a másikba a varázsgömböt, ami már nem mutatott képeket, és elindult a boszorkánymesterhez.

Ment, ment napokon át, síkságokon, lapályokon, erdőkön, szurdokokon keresztül. Miközben kutyagolt, gondolkodott, gondolkodott, és egyszer csak különös felismerésre jutott.

- Milyen régóta járok már a városba, és egyetlenegy ember történetére sem emlékszem. Az arcára sem. A régiekre, akik eljártak hozzám, beültek a karosszékbe, végighallgattam őket, azokra mind emlékszem. Még a történetüket is végig tudnám mondani. De most, mióta a városba járok, elfelejtettem az arcokat és a szavakat.

leo_mesek-35.jpg

Ránézett a varázsgömbre, és a varázsgömbben egy tájat látott. Egy nagyon szép, dimbes-dombos tájat.

- Nahát - gondolta -, megjavult a varázsgömböm? Miért mutatja ezt?

Aztán rájött, hogy azt a tájat látja felülnézetből, ahol most gyalogol. Visszaemlékezett arra, milyen szép volt, amikor az erdő fölött repült és látta a mókusokat a fák csúcsai között ugrálni. Hirtelen elfogta a vágy, hogy a valóságban is lássa ezt a tájat felülről. És abban a pillanatban fickándozni kezdett a seprű a kezében.

- Hoppá - örült meg Veterra -, csak nem javult meg ez is?

Felült a seprűre, fölszállt, és gyönyörködött a lankás dombvidékben.

- Jaj, de szép! Ekkor arra is rájött, hogy nemcsak az emberek arcát és szavait felejtette el a városban, hanem kialudt benne az a vágy is, hogy azért repüljön, mert szárnyalni, az erdő fölött repülni jó, jó lenézni a tájakra. Az utóbbi időben már csak arra használta a seprűt, hogy minél gyorsabban beérjen a városba és hazaérjen. Eszébe jutott az is, hogy a boszorkánymester azt mondta neki még annak idején:

- Addig működik a seprű, amíg azzal a vággyal szállsz föl rá, hogy látni akarsz felülről!

Miután most megjavult a seprű és a varázsgömb is, Veterra hazarepült. Az már nem telt napokba, egy óra alatt otthon volt. Beült a barlangba, és elhatározta, hogy többé nem megy be a városba. Ha valakinek tanácsra van szüksége, akkor jöjjön, vágjon át az erdőn, mert az a hosszú út, amit megtesz, neki is javára válik. És őneki, Veterrának is az a jó, ha naponta csak néhány embert hallgat meg, de őket végig tudja hallgatni, nem állnak kígyózó sorok a varázsgömbje előtt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.